Fogyatékossággal élő karakterek az irodalomórán: beszélgetésekkel a sztereotípiák ellen

Jumurdzsák, a rendíthetetlen ólomkatona, Sir Kán, Pósalaky úr, a kis bicebóca – jól ismerhetjük őket gyermekkori olvasmányainkból. Azonban ritkán gondolunk rájuk úgy, mint fogyatékossággal élő karakterekre, és szinte automatikusan soroljuk őket a „jók” vagy a „rosszak” kalapba. Gulya Nikoletta pedagógussal, az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskola hallgatójával arról beszélgettünk, hogy az általános iskolai irodalmi tananyagban hogyan jelennek meg a sérült szereplők, ez miként hat a tanulók gondolkodására, és mit kezdjünk a fogyatékosságot sztereotip módon ábrázoló művekkel. Király Eszter interjúja.

Angol-földrajz szakos vagy, mégis az irodalom és a fogyatékosságtudomány határán választottál kutatási területet. Hogy került közel hozzád a téma?

2004-ben Erasmus-ösztöndíjjal voltam Finnországban, ahol angoltanárként egy integráló iskolába kerültem, így fogyatékossággal élő gyerekekkel is foglalkoztam. Ekkor nyílt rá a szemem az inkluzív oktatásra, a sérült gyerekek elfogadásának kérdéseire. Már doktoranduszként írta, dr. Fehérvári Anikóval közösen A fogyatékosság reprezentációja az általános iskolai magyar irodalom tananyagához kapcsolódó irodalmi művekben című tanulmányt, és jelenleg is kutatom a témát. A Kelenvölgyi Általános Iskolában vagyok tanár, és a fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatos szemléletformálás egyik felelőse is.

Az említett tanulmány egyik fontos megállapítása, hogy a tananyagban rendkívül kicsi arányban jelennek meg fogyatékossággal élő karakterek. Miért lehet ez így?

Ennek kulturális-történeti okai vannak. A szépirodalmi művek mindig tükrözik a sérült emberekhez való általános társadalmi hozzáállást is, a fogyatékosság pedig nagyon hosszú ideig nem volt elfogadott, kedvelt téma – és ez lassan változik. Napjainkban már vannak ezt ellensúlyozó tendenciák, de bőven van még mit tenni.

A kutatásod szerint a tananyagban szereplő fogyatékossággal élő alakokhoz 83%-ban negatív, 12 %-ban pedig pozitív sztereotípiák társulnak, és csupán a szövegek 5%-ában van valósághű megjelenítés.

A sérült emberek az esetek túlnyomó többségében ijesztő, gonosz, vagy életképtelen, szánalomra méltó alakokként ábrázolódnak. A sztereotip ábrázolás vissza is hat a fogyatékossággal élők megítélésére, az egyoldalú fogyatékosság-ábrázolás erősítheti a gyerekek sérült emberekkel kapcsolatos előítéleteit. A tanulók ilyen szempontú attitűdjét vizsgáló kutatások nagy része negatív előítéleteket mutat ki.

Fogyatékossággal élő szereplők az általános iskolai irodalom tankönyvekben, olvasókönyvekben (példák):

Pedig a tananyag akár ennek ellensúlyozására is alkalmas lehetne. Vannak pozitív példák: a kis bicebóca története szolidaritásra, a szépség és a szörnyeteg toposza a belső értékek megbecsülésére, a vak jós figurája a sérültség helyett a kivételes képességre koncentrál…

A pozitív sztereotípiákkal is vigyázni kell, azok sem valósághűek. Persze lehet, hogy egy fogyatékossággal élő embernek bizonyos érzékszervei kifinomultabbak, és ugyanúgy lehetnek kiemelkedő eredményeik vagy ideális tulajdonságaik – gondoljunk például a sokszor tankönyvekben is megjelenő parasportolókra, akik méltán szerepelnek ott példaképként –, de az nem igaz, hogy „szuperképességeik” vannak, vagy hogy mindig jókedélyűek. A tankönyvekben a realitáshoz közelítő, sztereotípiamentes ábrázolásnak kellene megjelenni, amikor a gyerekek azt érezhetik, hogy a sérült társuk ugyanolyan, mint ők, csak mondjuk kutya segít neki, kerekesszékkel közlekedik, vagy kicsit segíteni kell neki a dolgok megértésében – de ugyanúgy van családja, hobbija, kapcsolatai.

Szerinted milyen inkluzív műveket lehetne beemelni a tananyagba?

Ezzel sokat foglalkozom, számos szemléletformáló könyv, történet elérhető. A Napos mesék című kiadvány például nagyon jó válogatás, fogyatékos karakterekre íródott és fogyatékossággal élő szerzők által jegyzett történetek gyűjteménye. Szemléletformáláshoz én leginkább az utóbbi típusú, a fogyatékossággal élő emberek saját, élményalapú történeteit szeretem használni, hiszen az belülről láttatja, hogyan működik az ő világuk, életük – ez nagyon hiteles a gyerekek számára is.

Lehet-e az ilyen típusú műveknek helye az irodalomórán? Arra gondolok, hogy az érzékenyítő művek más céllal íródnak, mint a szépirodalmi alkotások, ráadásul irodalomórán inkább esztétikai-poétikai szempontok alapján foglalkoznak a gyerekek a szövegekkel.

Nem arról van szó, hogy a szemléletformáló alkotásokat a szépirodalmi művek helyett kellene alkalmazni, sőt nem is állítom, hogy a sztereotíp ábrázolást tartalmazó műveket a szerzők rossz szándékkal írták, vagy hogy ki kellene venni a tananyagból – de szükséges a kritikus elemzés. Tudatosítani kell a sztereotip elemeket, rá kell mutatni arra, ami hamis vagy túlzó az ábrázolásban. Például Pew, A kincses sziget rosszindulatú, vak karaktere kapcsán ha feltesszük a kérdést, hogy vajon minden vak ember ijesztő/gonosz jellemű, akkor már elindulhat egy beszélgetés – és el is fog, mert a gyerekeknek van véleménye. Nem kell Gárdonyit kihúzni a repertoárról, csak beszéljük meg a gyerekekkel azokat a jelentésrétegeket, amelyek téves képet alakíthatnak ki bennük.

A tankönyveknek az elemző részei érintik a fogyatékossággal kapcsolatos szempontokat? Vagy ez a foglalkozást vezető szaktanár dolga, felelőssége volna?

Az általam vizsgált tankönyvekben az elemző-magyarázó szövegek nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. De nem igaz az sem, hogy kizárólag a magyartanár felelőssége lenne ezt az óráján megtárgyalni. Úgy látom, hogy a pedagógusok egyszerűen nincsenek erre felkészítve, nincs bejáratott eszköz arra az esetre, ha ilyen tartalom kerül elő. Az is gyakori, hogy sokan félnek a témában állást foglalni, esetleg tartanak attól, hogy olyan kérdés érkezik, amire nem tudnak válaszolni. És sajnos az is megnehezítheti a dolgot, amikor maga a felnőtt is sztereotípiák béklyójában van. A tanárképzés keretein belül egy kurzuson egy órát rá lehetne szánni a témára, vagy egyszerűen csak felhívni a tanárjelöltek figyelmét a sztereotip tartalmak veszélyeire.

Mi múlik a tanulókon? A jobb szövegértési képességű gyerekeknek sem egyértelmű, hogy a Hétszünyű Kapanyányimonyók nem azért álnok, mert törpenövésű?

A szövegértési képesség tényleg ellensúlyozó tényező lehet, de a külföldi és hazai kutatások többsége azt igazolja, hogy a sztereotip ábrázolás nagyon nagy mértékben hat negatívan a gyerekek fogyatékosság-képére. Sok gyerekben az a sztereotípia él nagyon erősen, hogy egy fogyatékos szereplő azért lett gonosz, mert sokat bántották a fogyatékossága miatt. És nem is biztos, hogy egyáltalán elgondolkodnak erről a gyerekek: az egyoldalúan megjelenített fogyatékosság tudat alatt, mélyebb szinten hat rájuk. Ha a fogyatékos karaktert felvonultató művek kilencven százalékánál azt látják, hogy a sérült szereplő gonosz is, és ez reflektálatlan marad, valószínűleg később is ezt társítják majd a tapasztalathoz.

A tanulmányodban idézed azt az igen mellbevágó állítást, hogy életünk során előbb találkozunk a fogyatékosság sztereotipábrázolásával, mint a fogyatékos emberekkel. Találkozásokat „erőltetni” nem lehet, de mit tehetünk, hogy a gyerekek ne egy komplett ítéletarzenállal a fejükben lássanak először fogyatékos ember?

Ha a szülő nem tart az ismeretlentől, hanem meri felfedezni, ha ő maga is mer kérdezni, akkor ezt könnyen továbbadhatja a gyerekének is. A sztereotip ábrázolás már a mesékben tetten érhető: a törpenövésűek sok esetben gonoszok, de a púpos, a vasorrú és a hétfejű karakterek többsége sem árnyalt jellemű szereplő. Viszont ma már egyre inkább elérhetők inkluzív mesék is – a klasszikus történetek mellett ilyeneket is érdemes olvasni a gyerekeknek, túllépve az esetleges idegenkedésen.

Az idegenkedés legyűrésében talán az segít, ha jól megírt, színvonalas a szöveg, és nem „csak” azért „kell” olvasni, mert inkluzív.

Szerencsére ilyenek is vannak: A csúf királyfi és a szép királykisasszony című mese, vagy Bartos Erika Őrangyala. De akár Lázár Ervin A Hétfejű Tündér című műve is nagyon jól használható, hiszen arra irányítja a figyelmet, hogy egyáltalán nem mindegy, mit gondolunk magunkról. Ez ugyanis nagymértékben meghatározza azt is, hogy a fogyatékossággal élőkre hogyan tekintünk.