„Nem csak a munkaerőpiacon, de az élet minden területén sokkal fontosabb, hogy mit tudunk, mint az, hogy mit nem”
Balázs Krisztina sokoldalú, munkaköri leírása pedig biztosan sokoldalas: tréner, nyelvtanár és HR-munkatárs is az Eaton energiagazdálkodási vállalatnál. Három nyelvet beszélő munkaerőt általában lasszóval fognak a cégek. Ám Krisztina komplex pozíciója egy különleges, megváltozott munkaképességű jelentkezőkre fejlesztett toborzási mód, az inkubációs program során formálódott. Ő ugyanis nem lát – de őbenne szerencsére nem ezt látták. Király Eszter interjúja.
Három egész embert kívánó területen is dolgozol az Eaton-nél, ami a te sokoldalú tudásodon túl az inkubációs programnak is köszönhető. Mi ennek a szuper állásnak a története?
A Salva Vita Alapítvány közvetítésével kerültem kapcsolatba az Eatonnel, Anitával, a projektmenedzserrel az első interjún arról beszélgettünk, hogy milyen feladatokat tudnék elvégezni – tehát fordított toborzás történt. A nagy kérdés az volt, hogy melyek azok a teendők, amelyeket képernyőolvasó programmal vállalhatnék. A teszteléskor kiderült, hogy a szoftverem nem elég hatékony az eredetileg nekem szánt teendőkhöz, de Krisztina, a HR-igazgató újabb ötlettel állt elő: tartsak érzékenyítő tréninget a munkatársaknak. Fontos volt neki, hogy ne egy külső szakértő, hanem egy cég- és fogyatékosság-részről is érintett emberre bízhassa ezt, aki hitelesen tud beszélni a témáról, és nem a mi (épek) vs. ők (fogyatékosok) szembenállásra fókuszál. Ekkor még – az előző munkahelyem mellett – 4 órában dolgoztam az Eatonnél. Később a német és holland nyelvtudásom révén a HR-en is kaptam feladatot: interjúztatok, én mérem fel a jelöltek nyelvismeretét, készségeit. Jólesett, amikor Jozef, a recruiter-vezetőnk azt mondta, hogy én biztos nem külső benyomás alapján döntök majd, hanem tényleg az alkalmasságra koncentrálok. Bár az igazság az, hogy a vak embereknek ugyanúgy lehetnek előítéleteik, mint mindenkinek. Ez a feladat is bevált. Jó megtapasztalni, hogy a cégnél én nem a „kirakat-fogyi” vagyok, akit a befogadás bizonyítékaként lehet mutogatni, hanem felelősséggel és feladattal bíró munkatárs. Végül, mivel a Covid-járvány kezdete környékén megnőtt a nyelvtanulás iránti igény házon belül, képbe kerültem nyelvtanárként is. Azóta németes, hollandos és angolos csoportjaim is vannak.
Ezek a munkakörök ismerősek voltak számodra korábbról, vagy úgy érzed, hogy ez a program belőled is új képességeket hozott ki?
Mindkettő. Olyan értelemben már volt közöm ezekhez a feladatokhoz, hogy korábban is szükség volt a kommunikációs készségemre és az emberek iránti nyitottságomra, hiszen tanári végzettségem van, és sokáig dolgoztam a Láthatatlan kiállításon is. Utóbbi jó felkészítés volt az érzékenyítő tréningekre, mert tudom, hogy bármiről lehet beszélni, el lehet mondani a jó és rossz élményeket mindkét oldalról, nincs tabutéma. Át lehet adni azt az üzenetet, hogy a sérült emberek elsősorban emberek, nem a fogyatékosság képviselői, hanem emberek az összes jó meg rossz tulajdonságukkal.
Mondható, hogy a személyre szabott munkád annak köszönhető, hogy nem a fogyatékosságodra, hanem az értékeidre koncentráltak a cégnél?
Igen. És ez lenne az az irány, ami felé általában menni kéne, bármilyen interjún vagy emberi kapcsolatban. Nem csak a munkaerőpiacon, de az élet minden területén sokkal többet nyom a latban az, hogy mit tudunk, mint az, hogy mit nem. Nyilván a fejlesztendő dolgokra is figyelni kell, nem jó önteltségben dagonyázni. De például az Eatonnél az elején néhányan még csodálkozva nézték, hogy hogy lehet az, hogy lesötétített monitor mellett gépelek – most viszont már én vagyok Kriszti, a némettanár. Sokkal több megváltozott munkaképességű embert lehetne alkalmazni, ha a cégek is mernének ebben a szellemben toborozni. Persze az akadálymentesség nagyon fontos, mert hiába van meg a tudás és a szándék, ha például nem működik egy szoftver, vagy a jelölt nem tud bejutni a munkahelyre.
Volt benned kétely abban az inkubációs időszakban, amíg részmunkaidőben dolgoztál a cégnél, és még nem volt végleges az állásod?
Nem pofátlanul, de azért magabiztosan álltam hozzá a helyzethez, hiszen tudtam, hogy fogok tudni dolgozni. Inkább a technikai rész volt kérdéses. Szerencsére volt és van is idő kikísérletezni, hogy melyik program hogy működik, milyen módon lehet átalakítani úgy, hogy tudjam használni. Anita és az informatikusunk sokszor leültek velem átnézni a szoftvert, a működést, a billentyűkombinációkat… rá kellett szánni a figyelmet a munkakörülmények kialakítására.
A kollégáiddal hogy alakult a kapcsolatod?
Az egész olyan természetesen ment. Kezdetben a konyhában találkoztunk párszor, vagy útközben, néhány hét múlva már megállítottak a villamoson, hogy menjünk együtt. Volt egy lány, akivel egyszer egy zsúfolt villamosra próbáltuk felverekedni magunkat, és megjegyezte, hogy örül, hogy velem van, mert így őt is hagyják fölszállni. Az egyik Eatonös barátnőmet is úgy ismertem meg, hogy egyszer segített a vonatra fölszállni, beszédbe elegyedtünk, először kiderült, hogy ő is Budapestig jön, aztán az, hogy ugyanahhoz a villamoshoz, ráadásul ugyanaddig a megállóig – sőt, ugyanahhoz a céghez! Vele évekig jártunk így együtt dolgozni.
A Valósítsd meg az álmaid!, a Bármire képes vagy! népszerű szlogenek manapság, de könnyen önámítássá is válhatnak. Szerinted egy fogyatékos ember reálisabban tudja felmérni a saját képességeit, mint egy ép?
Ez nem mindig igaz. Inkább úgy mondanám, hogy nálunk nagyobb a kockázat: a fogyatékos ember nagyobbat koppanhat, ha nem jól méri be a határait, lehetőségeit. Sok fogyatékossággal élőnek szüntelen dilemma, hogy mikor, hogyan kérjen és fogadjon el segítséget. Hátráltathatja őt a kiszolgáltatottság érzése is. Fontos volna, hogy aki segít, az jól segítsen, és ne a segítő-segített, hanem az ember-ember kapcsolat érvényesüljön, ám ez sajnos nincs mindig így. Kedves gesztus volt, amikor néhány Eatonös kolléga jelentkezett, hogy megtanítja nekem az utat a villamostól az irodáig. Mivel még nem volt tapasztalatuk vak emberrel, nem volt nekik egyértelmű, hogy mire kell figyelni – a bolt elé kikötött kutyára, egy korlátra, egy postaládára, bármire. Végül mondtam az egyiküknek, hogy csak jöjjön mögöttem, hagyja, hogy egyedül fedezzem fel a terepet, és csak legyen ott, ha esetleg segítség kéne. Szegénykémnek beszólt egy járókelő, hogy „Na, most akkor segít neki, vagy nem?” De ő akkor már tudta, hogy most épp azzal segít, hogy jelen van, és fordulhatok hozzá, amikor tényleg kell.
Mit tehet egy cég, hogy sikeres legyen az együttműködés a megváltozott munkaképességű kollégával?
Érdemes nem mindenáron egy kész pozícióba beszuszakolni valakit, hanem merni összeválogatni a neki való feladatokat. Jó tágra hagyni a lehetőségeket, engedni, hogy a jelölt minél több dologban kipróbálhassa magát, és hagyni hibázni is. Kell tudni nemet is mondani, racionális érvekkel, egyértelmű visszajelzéssel. Nem fair az, amikor a nyitottság nevében fölvesznek egy fogyatékos embert, „letudva” így a kvótát, de valódi feladatot nem kap. A legfontosabb, hogy amikor egy állásinterjúra fogyatékkal élő ember érkezik, akkor ne az legyen az első reakció, hogy őt miért nem, hanem az, hogy őt miért érdemes. A megváltozott munkaképességű kolléga nagy érték, mert mindenképp új színt visz a céghez, olyan tapasztalatot, nézőpontot és kultúrát, amivel az ép munkatársak nem biztos, hogy találkoztak korábban. Az ilyen találkozás pedig legtöbbször új, termékeny folyamatokat indít el.
Ha szeretnél többet tudni a fogyatékossággal élő emberek társadalmi inklúziójáról és az akadálymentességről, kövesd blogunkat és iratkozz fel hírlevelünkre! Az Access4you egy társadalmi célú startup vállalkozás: weboldalunkon és applikációnkban 9 speciális igényű érintetti csoport számára valós információt adunk a különböző típusú helyszínek akadálymentességéről.
