Nem is gondolnánk, mennyi mindent eltakarhat százhúsz centi. Hadházy Annának bár az egyik legszembetűnőbb, nem a legfontosabb tulajdonsága, hogy kisnövésű. Hosszú út van mögötte, de ma már elég csupán a közelében lenni ahhoz, hogy a kicsit többé ne gondoljuk öntudatlanul is kevésnek. Király Eszter portréja Hadházy Annáról.

A kimondatlan nyilvánvaló

Saját magával megbékélni mindenkinek „kötelező kör”, ám a legkevésbé sem lehet csak úgy „letudni”: kacifántos és időigényes, cserébe rendkívül termékeny folyamat. Megesik, hogy többször is végig kell csinálnunk. Hadházy Annának gyerekként például minden ősszel, mintegy menetrendszerűen kellett föltennie a „ki vagyok én?” kérdést. Szeptemberben indult ugyanis a tanév, és a nyíregyházi zenei tagozatos iskolába érkező elsősök még nem láttak rajta kívül kisnövésű embert – szórták is Anna után a „törpe” és más gúnynevek kartácsait. Akkor Anna sem látott még magához hasonlót, általános iskoláig nem is volt annyira más a testalkata a többiekéhez képest, és közvetlen környezete is mindig épként kezelte.

„Nekem hagyták meg azt a feladatot, hogy ezzel valamit kezdjek”

– emlékszik vissza Anna, akinek útmutatás nélkül kellett birkóznia a csúfolódással és a kínzó kérdésekkel is. Lelkész édesapja, orvos édesanyja, testvérei, illetve a református hit lelkisége mindenben támogatta Annát, az ő belső küzdelmei valahogy mégis kibeszéletlenül, valahol a megfelelésvágy árnyékában maradtak.

Anyukája Anna csecsemőkorában vette észre, hogy a négy közül legfiatalabb gyermeke másképp fejlődik, mint a testvérei. Az ezt követő vizsgálatok során kiderült, hogy Anna az achondroplasia, vagyis a kisnövés jegyeit mutatja. Ez többféle változatban ismert, legáltalánosabb tünetei a végtagcsontok rövidsége és az átlagosnál nagyobb fejméret. Tévhit, hogy a kisnövés értelmi akadályozottsággal jár együtt. Bár papíron mozgássérültek, a kisnövésű emberek – néha kis testreszabással – szinte mindenre ugyanúgy képesek, mint az épek. Anna is egészséges gyerekekkel járt iskolába, de vidámparkba is, ahol számos játékeszköz magasságlimitje épp az ő százhúsz centije. Trombitálni és síelni is tud, tiszta, mezzo énekhangjával a világhírű Cantemus kórus tagjaként bejárta a világot, jogosítványt, két diplomát és zeneterapeuta végzettséget szerzett. Ha a tévében kisnövésű szereplőt látott, elkapcsolt, ha gyerekek kérdezték tőle, miért kicsi, eleresztette a füle mellett – miközben tudta, hogy létfontosságú dolgot halogat.

Kicsinyelt és nagyra tartott

„Egyszer egy magas, öltönyös úr egy könyvbemutatón azt mondta, ne féljek tőle, a gyerekeket is mindig megsimogatja. Máskor pedagógus ismerőseim megfogják a vállam a zebrán, hogy vigyázzak, vagy szólnak, hogy kössem be a cipőfűzőm. Tudom, óvni akarnak, de az önérzetemnek nem tesz jót” – sorolja Anna a példákat arra, amikor nem tekintik felnőttnek. Noha harminckettes lábán valóban gyerekcipőt hord, nehezen viseli az infantilizálást. És bár saját bőrén tapasztalta, hogy a másság elfogadása nem tévesztendő össze annak figyelmen kívül hagyásával, abban is biztos volt, hogy központi kérdést sem akar csinálni belőle. „Elindulhattam volna a magánénekesi pályán, de nem akartam én lenni a „kicsi énekes” – mondja arra célozva, hogy a hírnévvel járó extra figyelem egy-egy vonás jelentőségét a sokszorosára duzzaszthatja.

Az utóbbi idők egyik „híres kicsije” azért az ő érdeklődését is felkeltette: Peter Dinklage, a Trónok harca-sorozatban a Tyrion Lannistert megformáló kisnövésű színész alakítása kifejezetten tetszett Annának. „Egy korábbi, Az állomásfőnök című filmje a kisnövésű emberek mindennapjairól szól. A Trónok harcában is előkerül ez a kérdés, de nem olyan direkt módon, Tyrion karakterénél pedig hamar átkerül a fókusz a kicsiségéről a családi viszonyaira, az éles eszére és más személyiségjegyeire. Ha a részletek szintjén nem is azonosulok a történetével, ennél a filmnél éreztem először azt, hogy akár rólam is szólhatna” – így Anna.

Megugorhatatlan hétköznapok?

De hiába a Trónok harca-párhuzam, a Kisorosziban élő zeneterapeuta nőben nehéz felfedezni egy hataloméhes westerosi dinasztia intrikus figuráját. Igaz, az intellektuson kívül még legalább egy vonás közös: Anna sem tud elmenni úgy az utcán, hogy ne legyen feltűnő. Bár vannak még gúnyolódók, és sokan látványosan megkönnyebbülnek, amikor rájönnek, hogy Anna nem kéregetni akar, többnyire a kimondatlan kérdések ülnek az emberek arcán. Nem tudják elhelyezni a kisnövést a fogyatékosság és egészség közti senkiföldjén, nemigen tudják elképzelni, hogyan oldja meg Anna a hétköznapi életét a vezetéstől az öltözködésig.

Pedig viszonylag gördülékenyen. Anna életvitele nem mentes a kihívásoktól, de általában létezik számára hozzáférhető opció. „Ha meg nem, akkor van szám” – jelzi mosolyogva, hogy nem gond segítséget kérnie. Erre leginkább a csomagokkal történő felszálláshoz és a bevásárláshoz van szüksége, hiszen a kiszolgálópultok szinte mindenhol, még a jegypénztáraknál is sokszor túl magasan vannak, és a bevásárlókocsit sem őrá tervezték. Segítség nélkül Anna nem éri el a gyorséttermi képernyős rendelőfelületek, a leszállásjelzők, kaputelefonok gombjait, a régebbi épületekben gyakran a villanykapcsolót, a modern mosdókban a reteszzárat. Utazások során nem a poggyásztartóra, hanem az ülés alá teszi a csomagját, és megesik, hogy a szállodában a tükör fölül kell leügyeskednie valahogy a szappantartót, törülközőt, tusfejet. Előfordul az is, hogy egy fotocellás ajtó nem észleli őt. Színházban Anna mindent jól lát, hiszen a törzsmagassága az ép emberekéhez hasonló arányú, de a magasított ágyak, lépcsőfokok és ülések megfelelő kapaszkodó nélkül számára nem használhatóak. Az autója kialakítása olyan, hogy ő kényelmesen tudja vezetni, de egy ép ember is bármikor a volánja mögé ülhet. Bútorait, ruháit nem kell egyedileg készíttetnie, a nadrágok szárát szokta csak méretre igazíttatni.

A térdeplés perspektívája

Itt van az ősz, itt van újra, de Anna ma már nem a gúny vagy a keserűség hangján, hanem a megbecsülés szavaival képes beszélni magáról. A túlszépített lelki béke mítoszát viszont rombolónak tartja: szerinte a békesség megtartása állandó kihívás, és az (ön)elfogadás csak akkor hiteles, ha ezt is be tudjuk vallani.

A legutóbbi időkben hite elmélyülésével érlelődött meg Annában három fontos felismerés. Az első, hogy a Miért pont én? helyett a Mi a dolgom ezzel? kérdést tette fel. Hiszi, hogy ahogyan a tehetségekkel, úgy a hiányosságokkal is mindenkinek feladata van az életében. A második, hogy az a kéretlen feltűnés, amit a testmérete okoz, nem feltétlenül átok. Mivel nagy eséllyel emlékezni fognak rá azok, akikkel találkozik, sokkal inkább tud benyomást tenni, mint egy átlagos külsejű személy, ezért ami jót adni tud egy találkozás során, az hosszabb távon megmarad az emberekben. A harmadik pedig, hogy őt olyan élmények érik, amelyek átlagos méretű embereket nem, ezért – fizikai és lelki szempontból is – más perspektívából látja a világot. Ebből is fakad, hogy szoros kapcsolatot tud kialakítani gyerekekkel, hiszen a velük való viszonyából kimarad a „fölfelé nézés” kényszere, ami eleve bizonyos távolságot ékel felnőtt és gyerek közé. „Mindenki csak egy nézőpontot ismer. Az enyémről úgy lehet talán benyomásokat szerezni, ha az ember térden megy végig mondjuk a lakásán, ilyen módon néz ott körbe vagy beszélget a családtagjaival” – veti fel Anna, aki a térdeplés említésével akaratlanul is tovább tágítja szavainak jelentését. Talán legbelül térdet hajtva mindannyian jobban érthetjük egymást – nem csak kisnövésű társainkat.

Fotók: Hámori Zsófia