A nyolcvanas évek elején nem csak a „háztáji” számítógéphasználat járt gyerekcipőben Magyarországon, de Szuhaj Mihály is. Az akkor alig kiskamasz kondorosi fiú elveszítette a látását, ám az a fajta srác volt, aki megtalálta a „continue” gombot a „game over” mellett. Talán nem véletlen, hogy a kezébe kerülhetett az első magyarul beszélő számítógép, és az sem, hogy csapatával ma ő segít sorstársai tízezreinek hozzáférni a digitális világhoz. Vagyis a jövőhöz. Az Informatika a Látássérültekért Alapítvány (InfoAlap) kuratóriumi elnökével, a 2003-ban az Év emberének választott Szuhaj Mihállyal beszélgettünk. Király Eszter interjúja
Király Eszter: Épp a világ felfedezése előtt álló, tízéves fiúként veszítetted el a látásodat. Aki egy ilyen fontos megismerési csatornát nélkülöz, hogyan képes megőrizni a kíváncsiságát?
Szuhaj Mihály: Van egy ikertestvérem, akivel együtt jártunk általános iskolába Kondoroson. Együtt jöttünk-mentünk, egy padban is ültünk, így teltek az alsó tagozatos évek. Ennek végén veszítettem el a látásomat egy agydaganat-operáció során. Akkoriban még nem terjedt el a fogyatékos gyermekek integrált oktatása, a látássérültek jellemzően szegregált, speciális intézményekben tanultak. Az én szüleim viszont kiharcolták, hogy továbbra is a helyi iskolába járhassak. Mivel ez nagy küzdelem volt, óriási hajtóerővé vált bennem a vágy, hogy bizonyítsam: helyt tudok állni. Emellett egyre erősebben éreztem, hogy a tanulásban, a tudás révén leszek képes lépést tartani a társaimmal.
KE: Hogyan kerültél kapcsolatba a számítástechnikával?
SZM: Tizenöt éves voltam, amikor Magyarországon is megjelentek az első olyan számítógépek, amelyeket a hétköznapi emberek is elkezdtek otthon használni – ez volt a Commodor 64-es korszak. Ekkoriban sok helyen, így nálunk is indítottak számítógépes tanfolyamokat. A nővéremmel együtt beiratkoztam egy ilyen kurzusra, ahol nagyon megszerettem a számítógép-kezelést. Jobban is ment nekem, mint a nővéremnek… Fejben már ekkor is írtam BASIC-programokat. A lelkesedésem láttán a szüleim megvettek nekem egy magyarul beszélő kis számítógépet, a BraiLab-ot. Innen már egyenes út vezetett az informatikai pályához.
KE: Mihez kellett számodra a legnagyobb bátorság?
SZM: Az önállósodáshoz. A védett környezet egyszerre biztonság és veszély. Biztonság, hiszen kibélelt közeg, odafigyelnek az emberre, minden kényelmes – de veszély is, hiszen a külvilág nem ilyen. Sok fogyatékossággal élő gyermek családja esik a túlféltés hibájába. Nem engedik a saját útjára lépni a gyermeket, nem hagyják egyszer-kétszer elbotlani, így pedig a későbbi önálló életvitelt lehetetlenítik el. Egy szülőnek el kell tudnia engedni a gyereke kezét még akkor is, ha fogyatékos. Persze van olyan, aki nem képes az önálló életvitelre, de a látássérült fiatalok többsége meg tud állni a lábán.
KE: Neked is van egy gyermeked. Mit „nyertél ki” a küzdelmeidből, amit tovább tudtál adni neki?
SZM: Éppen az elindulást, a bátorságot. Talán az én gyerekkoromban megtalált bátorság kellett ahhoz, hogy vele is bátrak legyünk, és bízzunk benne. Például mi korábban engedtük őt egyedül iskolába járni. Amikor a többieket még autóval vitték, ő már önállóan jött-ment, mert láttuk, hogy van annyira érett, és odafigyeléssel közlekedik.
KE: Korábban azt is elmesélted, hogy az egyetemen a hallgatótársaid olvasták föl neked magnóra a tananyagot, és hogy a vakságodat egy karateedző is segített lélekben feldolgozni. Tehát a családodén túl is sok emberi segítséget kaptál. Ma a programozói, fejlesztői munkáddal te gépi segítséget teszel elérhetővé a sorstársaidnak. Hogyan érdemes a személyi és a gépi segítségről gondolkodni?
SZM: Mindkettőre szükség van, ezek kiegészítik egymást. A gépi segítség egyik előnye, hogy amennyiben megvannak a megfelelő eszközök és a használati ismeretek, a látássérült emberek bármikor igénybe vehetik ezt a segítséget, míg az emberi közreműködést szervezni kell. A géphasználat csökkenti a kiszolgáltatottság-érzést, az önállóan elvégzett feladat táplálja a sérült ember önbizalmát, hiszen megtapasztalja, hogy segítségkérés nélkül is képes kompenzálni a fogyatékosságát. Ugyanakkor az emberi segítség sem nélkülözhető, hiszen közösségben élünk, kapcsolódunk egymáshoz, az emberi kötődést nem lehet gépekkel pótolni. Nem szabad kiszakadni a világból csak azért, mert a gép is alkalmas sokmindenre. A mechanikus segítség a látássérült emberek esetében azt jelenti, hogy a gép felolvassa, tehát hangzóvá teszi, vagy Braille-kijelzés révén tapinthatóvá alakítja az információt. A gépi felolvasás hangzása még sok vak ember fülének idegen, hiszen nem olyan kellemes, mint az emberi hang. Az Informatika a Látássérültekért Alapítvánnyal (InfoAlap) többek között erre az igényre reagálva indítottuk el és működtetjük a Lapról hangra közösségi összefogás portálját, amelyen cikkek, újságok, folyóiratok önkéntesek által felolvasott hanganyagait tesszük elérhetővé látássérült, olvasni vágyó embereknek.
KE: Az InfoAlap szoftvereket fejleszt és honosít, tréninganyagokkal, eszközadományokkal segíti a tanulásban a vak és gyengénlátó embereket. Melyek azok az alapvető szoftverek, amelyekre már egy általános iskolás látássérült gyereknek is szüksége van?
SZM: A számítógéphasználat ma már evidencia. Az iskolában nem csak az informatikaórán, de egyéb közismereti tantárgyakhoz is elengedhetetlen a digitális kompetencia. Ebből a látássérült gyerekeknek sem szabad kimaradniuk. Azok a vak vagy gyengénlátó gyerekek, akiknek nincsenek további fogyatékosságaik, már szinte kivétel nélkül integrált oktatásban vesznek részt, tehát ott kell helytállniuk, ahol látó társaiknak. Mivel egy látássérült gyermek teljesen egyénre szabott figyelmet nem feltétlenül tud kapni az oktatási rendszertől, neki kell felkészültnek lennie, hogy lépést tudjon tartani. Ehhez tudnia kell használni az eszközeit. A számítógépekre vak gyermek esetében képernyőolvasó, gyengénlátó gyermeknél pedig képernyőnagyító szoftver szükséges. Vannak olyan digitális nagyítóeszközök, amelyeket kifejezetten tantermi használatra ajánl a gyártó: ezekkel egyszerre lehet megfelelő méretben, kontrasztos színmódban látni a táblát és az asztalon lévő dokumentumot, tankönyvet, füzetet.
KE: Az oktatási infrastruktúra szempontjából mi kell még ahhoz, hogy egy látássérült gyermek tényleg akadálytalanul tanulhasson?
SZM: Egy vak gyermeknél az iskola fizikai akadálymentesítésének nincs olyan nagy jelentősége, hiszen a lépcsőn fel tud menni, támpontok alapján képes tájékozódni. A gyengénlátó gyerekek esetében fontos, hogy a szín- és fényviszonyok optimálisak legyenek a tantermekben. Az mindkét csoportnak lényeges, hogy a tananyagok felolvashatóak, átalakíthatóak legyenek, illetve elektronikusan, akadálymentes dokumentumként is hozzáférhessenek. Jó, ha van olyan szoftvere a sérült gyermeknek, aminek segítségével tud hangoskönyvet készíteni magának, vagy át tud konvertálni egy dokumentumot pontírású nyomtatásra, ha éppen arra van szüksége. Ilyen dokumentum-akadálymentesítő szoftvert az InfoAlap is fejleszt.
KE: Ahogy korábban említetted, a digitális írástudás ma már evidencia, ugyanakkor árnyoldalai is vannak. Egyre gyakoribb az internet-, videójáték- vagy közösségimédia-függőség. Hogyan érinti mindez a látássérült gyerekeket, akik nem kerülhetik meg a számítógép-használatot?
SZM: Szerintem egy látássérült fiatal tudatosabb számítógép-felhasználó, mert ő tisztában van vele, hogy ez egy segédeszköz a számára, nem pedig játékszer. Persze ő is használja kapcsolattartásra, ő is jelen van a közösségi portálokon, de ez nála nem olyan domináns, mint a látó gyerekeknél.
KE: Az Országlicensz programotokban szoftverek licenszét lehet igényelni. Milyen lehetőséghez juthatnak így a vak és gyengénlátó felhasználók?
SZM: A nemzetközi színtéren is legelterjedtebb, prémiumkategóriás látássérülteket szolgáló szoftverek az amerikai fejlesztésű JAWS for Windows képernyőolvasó és ZoomText képernyőnagyító. Ezeket piaci áron a magyar látássérült felhasználók nem tudják megvenni, ezért az InfoAlap húsz évvel ezelőtt felvállalta ezeknek a honosítását, és megkezdte az adományozásukat. Mindig gyűjtöttük a forrást, és évről évre meghirdettük a szoftverlicensz-pályázatot. Egy idő után azonban látszott, hogy jóval több az igény, mint amit mi önerőből ki tudunk szolgálni, ezért kezdeményeztünk egy megállapodást. Ennek keretében az állam egy egyösszegű vásárlásban megveszi ezen szoftverek adott időtartamra szóló licenszét, amelyek már ingyen és korlátozások nélkül kerülnek szétosztásra az igénylők között. Az Országlicensz lényege tehát, hogy korlátlan számban állnak rendelkezésre licenszek, nem kell azt mondanunk a pályázónak, hogy elfogyott, és jöjjön jövőre.
Szöveg és interjú: Király Eszter
Fotók: Hámori Zsófia
Olvass még több tartalmat spéci emberekről, az akadálymentességről és a társadalmi inklúzióról az Access4you hírei között. Nézz körbe a Tanúsított helyszínek menüben, ahol részletes információt adunk a felmérésben részt vevő helyszínek akadálymentességéről, mindezt 8 + 1 spéci csoport igényei alapján: kerekesszéket használók, babakocsival közlekedők, idősek és mozgásukban korlátozottak, siketek, nagyothallók, vakok, gyengénlátók, kognitív zavarral élők, valamint (+1) segítőkutyával közlekedők számára.
