Csuri Ferenc volt paralimpikon, Európa-csúcstartó és kétszeres Eb-bronzérmes úszó a maga bőrén tapasztalta, hogy fél karral élni nem félig vagy félve élt életet jelent, hogy az uszodánál nincs jobb terep az önelfogadásra, és hogy az embert már az átlendíti a mélyponton, ha egyáltalán gyűjteni kezdi hozzá az erőt. Király Eszter interjúja.
Annyit beszélünk a különbségekről, hogy alig látjuk a hasonlót: mi a közös a parasportban és az épek sportjában?
A küzdeni vágyás, a mindennapos testmozgás öröme és a kitartás mindenképpen közösek, ezek nem választják el a fogyatékossággal élő és az ép sportolókat. A bizonyítási vágy is egyetemes, az a törekvés, hogy megmutassuk, hogy képesek vagyunk erőfeszítést tenni, eredményeket elérni.
Miért, vagy épp miért nem sportol egy sérült ember?
A kifogáskeresés embertípustól függ, nem fogyatékosságtól. A sérültek között is van macerásabb, problémacentrikus személyiség épp úgy, mint az épek között. A fogyatékossággal élőknél jogos lehet az a felvetés, hogy nehéz eljutni az edzésre, hiszen az akadálymentesítés még nem általános. De közel húsz évet töltöttem el a parasport közegében, és azt tapasztaltam, hogy szinte minden megoldható. Láttam rendkívül súlyosan sérült, kerekesszékes embert, aki nem akadt fenn azon, hogy számára járhatatlan út vezetett a konditerembe, megszervezte, hogy legyen segítsége. És láttam olyat is, aki a minimális nehézségből is problémát csinált.
Hétéves korodban a jobb válladban talált ciszta és egy orvosi műhiba többhónapos műtétsorozathoz, végül a jobb karod elvesztéséhez vezetett. Akkor – saját bevallásod szerint – döntened kellett, hogy elfogadod a helyzetedet, vagy belemerülsz az önsajnálatba. Tud ilyesmit mérlegelni egy hétéves gyerek?
Ez egy érdekes, extrém helyzet volt, mert nem nagyon volt időm gondolkodni. Egyszerűen folytam az eseményekkel, és valahonnan kaptam egy belső erőt, ami afelé terelt, hogy ezt most muszáj végigcsinálni. Mikor az utolsó műtét után kivittek a kórházból, több mint negyed év után kerültem haza. Talán ezért volt, hogy nem a karom miatt sírtam, hanem inkább annak örültem, hogy az egész tortúra végre lezárult. Előjött bennem ez a belső erő, minél hamarabb próbáltam azt csinálni, amit a testvéreim, igyekeztem visszailleszkedni a többi gyerek közé. Én magam kértem, hogy mehessek iskolába, és a szüleim, akik előtte egy év kihagyásban gondolkodtak, nagyon megörültek ennek. Két héttel az amputáció után ott ültem az osztályteremben – és talán épp ez mentett meg az önsajnálatba süppedéstől. Az a lényeg, hogy trauma után minél előbb indítsuk be az életet, vegyük föl a fonalat. Már az átlendít a mélyponton, ha elkezdjük gyűjteni az erőt.
Tíz évig minden világversenyen döntőt úsztál, két paralimpián szerepeltél, kétszeres Eb-bronzérmes vagy. Mennyire jár együtt a parasportolói léttel a „kötelező” példakép-szerep?
Sem magamon, sem a nálam nagyobb bajnokokon nem éreztem soha, hogy ez problémát okozott volna. Mi pontosan tudjuk, mit jelent sérült gyermekként látni egy már befutott parasportolót. Nekünk majdhogynem kötelességünk is bátorítani – ez a legkevesebb, amit visszaadhatunk a sportnak. Teljesen természetes, hogy ha egy fiatalabb odajön hozzánk, és még el is van kenődve kicsit, akkor van két-három jó szavunk, hogy tudja: ezt megéri csinálni még akkor is, ha most épp távolinak érzi a céljait. Mert belőlük lesznek a Sors Tamások, az Illés Fannik, mert ők is ugyanígy kezdték, vagy akár még nehezebb helyzetből, önbizalomhiánnyal, rosszabb családi háttérrel. Én még nem láttam olyan paralimpikont, aki ne őszintén, szívből buzdította volna azt, aki hozzá fordult.
A tokiói paralimpián elért eredmények is tanúsítják, milyen kiváló a magyar profi parasport. Mi a helyzet a szabadidősporttal?
Egyre több mozgássérült emberrel találkozom, akik sportolnak, rekreációs edzést végeznek, futnak a Margitszigeten, uszodába járnak. Vannak szabadidőparkok, street workout pályák és eszközök, amelyeket kifejezetten mozgáskorlátozottaknak alakítanak ki. Elengedhetetlenek az akadálymentes sporthelyszínek, és az odajutás feltételeinek is adottaknak kell lenniük, például a tömegközlekedésnek. A fogyatékossággal élőknek a bizonytalanság az igazi ellenfél: visszatartó erő, ha az illető nem tudja, hogy el tud-e menni egyáltalán sportolni, vagy hogy mi vár rá a helyszínen.
Tudatosabbá teszi az embert a testével kapcsolatban, ha sérülése, fogyatékossága van?
Szerintem igen. Aki valamiféle hátránnyal él, az semmiképp sem szeretne még több hátrányt. Egy kerekesszékes vagy végtaghiányos ember ha nem foglalkozik tudatosan a testével, akár rekreációs edzésekkel, akár a túlsúly megelőzésével, akkor egyre nehezebben tud majd mozogni. Én a sérültek többségénél nagy tudatosságot látok ilyen téren, jellemzően odafigyelnek magukra és egymásra is – talán kicsit jobban, mint az épek
Te profiként a Ferencvárosban az ép úszókkal együtt edzettél. Egy kisebb, vidéki klubban is lehet integráltan edzeni?
Az akadálymentes sportklubok, stadionok, csarnokok leginkább a nagyvárosokban érhetők el. Szerencsére egyre több vidéki város támogatja a parasportot, Pécsett ma már például komplett paraúszó bázis működik. Elsődleges a család, a támogató közeg: ha ez nincs meg, akkor kisebb településeken egyelőre nehezebb – de nem lehetetlen – olyan egyesületet vagy edzőt találni, aki segítene a sportolni vágyónak.
Február 22-e a Magyar Parasport Napja, ehhez kapcsolódóan indította a Magyar Paralimpiai Bizottság a Lélekmozgató című parasport-népszerűsítő iskolai programot. Vannak még hasonló célú rendezvények, projekt?
Nagyon jó látni, mennyivel nagyobb a parasport és általában a fogyatékosság elfogadottsága, mint akár az én gyerekkoromban volt. Engem is egyre több sporteseményre, városi sportnapra hívnak előadni. Sokkal több integráltan szervezett rendezvény van, bemutatókkal, paralimpikon vendégekkel, interaktív ismeretterjesztéssel. A Lélekmozgató is sikertörténet, hiszen mozgalom lett belőle, több száz iskola csatlakozik hozzá minden évben.
Milyen sportágak közül választhatnak itthon a fogyatékossággal élő emberek?
Ebben nagyon nagy fejlődés történt az elmúlt években, ami nagyrészt a Magyar Paralimpiai Bizottság munkájának köszönhető. A Bizottság honlapján megtalálható az összes magyar parasportág – szervezetekkel, elérhetőségekkel együtt – a bocciától a kerekesszékes vívásig, a csörgőlabdától az ülőröplapdán át a paraúszásig.
Miért a paraúszás a legsikeresebb parasportág itthon?
Egyrészt azért, mert viszonylag hamar lehet érmet szerezni: ha a sikert érmekben mérjük, akkor sikerélményre jócskán van lehetőség a sok versenyszám, sok kategória miatt. Emellett Magyarországon nagyon komoly szakemberek foglalkoznak ezzel a sporttal évtizedek óta. Kiváló edzők dolgoznak a paraúszókkal napi két edzéssel, jól kialakult rendszerben. Mivel terápiás céllal nagyon sok sérült gyerek kezd úszni, itt nagy a merítés is, a több fiatalból hamarabb kikerülnek a kiemelkedő tehetségek, akik aztán hozzák az érmeket, ahogy most is láthattuk Tokióban.
Egy interjúban Málnai Istvánt, egykori edződet idézted, aki azt mondta, hogy az úszásban mindenképp „gatyára kell vetkőzni”, nem takargathatod, hogy mi bajod van. Az uszoda mindenkinek segít szembenézni azzal, amivel nem biztos, hogy szeretne?
Az uszoda, de maga a sport is olyan közeg, ahol a gátlásokat sokkal hamarabb levetkőzzük, mint más helyzetekben. Aki a maraton utolsó száz méterét futja, az nem azzal van elfoglalva, hogy hogy néz ki. Mindenkinek van valamiféle testképe, amit el kell fogadnia, és minél idősebb korában válik valaki fogyatékossággal élővé, annál nehezebb megtanulnia az új testképpel együtt élni. Az önelfogadásban nagyon sokat segít, ha megtapasztalja azt, hogy mások elfogadják – erre pedig az uszoda tökéletes terep. Az uszodában mindenkin látszik minden, a levetkőzés kikényszerít a komfortzónánkból, és rábír, hogy felvállaljuk, hogy milyenek vagyunk. Kialakul egy fesztelenség, ami a hétköznapi helyzetekben kincset ér – miért szorongjak valami miatt, amit az uszodában simán lát rajtam mindenki? A sportolás nagyon hatékonyan segít a magunk és mások elfogadásában.
Képek forrása: Csuri Ferenc saját gyűjteménye